A napokban elbukott egy újabb zenekar alapítási kísérletem. Ez persze önmagában nem lenne ok arra, hogy bejegyzést írjak. Spanom Zozzer ma mutatott saját zenéiből egyet s mást, egy szám kifejezetten elnyerte a tetszésem. Ennek ellenére már fel sem merült bennem a zenekar alapítási vágy. Fura, ez régebben nem fordulhatott volna elő.
Mára már elmondhatom magamról, hogy mintegy hat zenekarban játszottam, illetve hat zeneekarral próbálkoztam, ezek között van olyan, amellyel csak egy-egy koncert erejéig terveztük az egészet, volt olyan, amelyikkel legendás karriert terveztünk meg előre, mindezt városi nagyságrendben, eltervezve ahogy Lovassy klubon lépünk fel meg hasonlók... Akármennyire is beteljesületlenek maradtak ezek az álmok, sokat jelentettek számomra, egy zenekart sem kezeltem úgymond viccként. Illetve egyet igen, de az nincs benne az előbb említett hat zenekarban. Úgy érzem, bandáim bukásában - vagy még gyakrabban meg sem alakulásában - viszonylag kis részem volt.
Az iwiw-et nézegettem nem is olyan régen, és ellőttem régi ismerősöket. Olyan ismerősöket, akikről a "szakmában" elmondható, hogy kibaszott trúk minden túlzás nélkül, a szó manapság jellemző pejoratív felhangjai nélkül. Olyan arcok, akiknek ki van rakva egy kép a korn-ról, de tudod, hogy nem azért, mert az olyan divatos, vagy mert kirakott egy képet az egyik kedvencéről, hanem neki a korn valóban a személyisége részét képezi, teljesen jogosan kerülhetne egy pontot megelőzően a magamról részbe náluk akár, és akkor sem éreznéd egy cseppet sem erőltetettnek.
Hiszen ők ott zenéltek a garázsban tőled kb száz méterre három évvel ezelőtt, s ott zenéltek öt évvel ezlőtt is, ott zenélnek ma is, és ha valami csoda nem történik - ez alatt a mai divatzene gyökeres megváltozását értem - akkor bizony ott fognak zenélni két év múlva is.
Akikről terjedt a hír, hogy a dobosuk elég jó, ezért somfordáltál a garázsuk környékén néha amikor unatkoztál, hogy meghallgasd, valóban így van-e. Akik arra ösztönöztek, hogy gyakorolj és pussold az egész bandát előre, és akikről tudtad, hogy még ha zeneileg talán kevésbé képzettek (vagy tehetségesek), mint ti, amit csinálnak sokkal valódibb, hiszen a személyiségükbe tökéletesen beépül a műfaj, amit játszanak, és náluk a műfaj nem kérdés, ők nem is lennének képesek mást alkotni, hiszen ebben élnek.
Akikre valamilyen szinten talán irigy is voltál, hogy egyáltalán a lehetőség megadatott nekik, hogy az életüket éljék, és amiben mozognak zeneileg, az megegyezzen azzal, amiben a valóságban élnek. Irigyelted a belső vitákat a bandatagok között, irigyelted, hogy vannak olyan dolgok, amiket meg kell vitatni, hiszen az egylniség olyan erősen tükröződött az együtt muzsikálásban, hogy egyszerűen nem lehettek kompromisszumok, mert a tagok nem voltak hajlandók azt játszani, amik nem ők voltak.
Olyan arcok ezek, akiket most minden talán vagy kétely nélkül irigyelsz, hiszen most is azt teszik, amit élveznek, annak élnek, amit szeretnek. És lehet, hogy soha nem lesz diplomájuk, és egy szakmával közepes életszínvonalon fogják leélni életüket, de amikor ötven évesen - két-három gyermek szüleiként, megteremtett egzisztenciával - visszanéznek majd a huszas éveikre, annak is az első felére, akkor nem az egyetem, és a gyenge, élvezhetetlen bulik és ezzel együtt sikertelen ismerkedési koncepciók fognak eszükbe jutni, hanem az esszenciális nu-metál. Egy olyan műfaj, amibe kb együtt keveredtetek bele, de őket olyannyira magával ragadta, hogy sok sok évig nem tudtak kimenekülni a szorításból. Egy olyan dolog lesz számukra a nu-metal, ami kb 98%-ban pozitív élményeket, emlékeket fog szolgáltatni még akkor is, ha valójábn semmire sem viszik vele. Sőt, ha emlékekről beszélünk, talán pozitívabb élményeket kelthet mondjuk tíz év garázsozás, mint egy kisebb siker, mely aztán sohasem növekedett említésre méltó szintre.
Amikor ilyeneken gondolkodsz, akarva-akaratlanul is végiggondolod saját helyzeted, és először azon szomorodsz el, hogy ez a te életedben mindössze három négy évet jelentett. Aztán mélyebbre nézel, és rájössz, hogy valójában ebből csak egyetlen olyan év volt, amikor valóban önmagadat fejezted ki, és akkor sem 100%-ban, csak részben, és bizony kötöttél a zenélés érdekében olyan kompromisszumokat, amiket így távolból nézve elfogadtatlannak tartasz... És ha mindezt sokáig elemzed, semmid sem maradt a jöcskán megszépült múltadból... Fos érzés de ez van... A múltad te magad vagy, vigyázni kell rá, és védeni foggal körömmel, hitetlenségben, reménytelenségben, megalázottságban, meggyötörtségben, mindig. Az emlékeket kell pozitívan megőrizni, hiszen a jelened előbb múlttá, később az életeddé válik.
remélhetőleg ez csak mérsékelten hangzik szarul...
na jóccakát: LWF
