Ez a régi blogomról az egyetlen értelmes bejegyzés, ezért átmentem ide
Another perfect day...
Ez a cím. De a perfectet itt nem szó szerint kell érteni. Ez a hangulat teljesen eluralkodott rajtam. Itthonj ülök mostmár egykét hete, és ha valaki megkérdezi a telefonjban, hogy mit csinálok, azt kéne moindanom, hogy semmit. De mivel Péter és Gergő barátommal ennél sokkal jobb szavakat vezettünk be, ezért általában azt mondom, hogy "verem a ...." vagy "szörfözök" vagy "kallódok" vagy "témázgatok".
Aztr hittem erre soha nem lehet ráúnni, de most komolyan padlón vagyok már. Azt már meg sem említem, hogy egy bulit nem tudok összehozni, már sírtam róla eleget, meg ugye ez már alap. De ráadásul dolgozni sem tudok. Az egyik legiudegesítőbb dolog, amit valaha tapaasztaltam, az ember dolgozni akar és nem tud.
És nem tudja kihasználni az idejét sem, mert semmittevéssel tölti. És a barátai hátat fordítanak neki. Nem hiszem el, hogy akikkel együtt töltöttem az időm nagy részét az utóbbi 5-6 évben, azzal most nem jutok közös nevezőre, és nem jutok arra a bizonyos végre, ami nem jut eszembe kb egy hete.
Próbálok összehozni egy zenekart, de semmit nem haladok vele. Picit olyan érzésem van, mint amikor öt-hat éves koromban át akartam ásni a homokozóban ausztráliába. Csak egy álom, ami igazából csak a homokozóban velem játszó két kissrácot és engem érdekel, akik már 5-6 méterrel arébb mászókáznak, ők már teljesen elszigetelik magukat a dologtól, pedig egy két éve még ők is tervezték. Csak az idő segített nekik, segítet rájönni, hogy értelmetlen a próbálkozás. Körülbelül így érzem most magam, miközben teljesen komolyan AKAROK CSINÁLNI egy zenekart, és nem viccből, vagy mert mért ne, hanem szeretném csinálni. Egyszerűen fel sem fogom, hogy a gitározás, a zenekarozás, ami három évig teljesen meghatározták az életem, most ennyire háttérbe szorulnak.
Az egyetem sok dolgot ad az embernek. A legfontosabb a szabadság, a bulik, az ismerősök.
Lehet hogy mások nem így gondolkodnak, vagy másokkal nem így történik, de tőlem legalább ennyit el is vett. És most itt 0:30 perckor a gitárommal ülök az asuzalnál, és közben írok. Akárhányszor elkezdek játszani, mindig akad egy videó, amit meg kell néznem, egy szám, amit meg kell hallgatnom, egy barát, akovel valamit meg kell beszélnem, s az idő csak röpül...
Gitárt ragadok, és játszom. Játszom. Régi dallamok csendülnek fel, egy-egy vidám walzer, egy-egy blúzos téma, amit hőn szeretett Dunai Laci bácsi mutatott nekem a tananyag mellett. Aztán vadul a tempó, s Jimi Hendrix szelleme uralja az Aria-t. Aztán ahogy beljebb és beljebb kerülök a delejbe, egyre régebbi riffek zúgnak, Manson, Korn, Pantera... Aztán hirtelen a "Guitar Shredding" művészetének gyakorlásán kapom magam, és már a Slayer mérgezi a levegőt félelemmel, kétséggel, gyűlölettel.
Aztán csend. Hosszú csend, és megszólal Yngwie Malmsteen - Evil Eye című számának eleje. A suámban effektváltás is van, ami beziehungsweise egy modern dolog, hiszen nincs féléve multieffektem...
A hang elha, amikor a szám először átlépi a 200 bpm-et...
Néma csend... hosszú...
Aztán Michael Angelo No Boundaries-e szólal meg csaknem teljes pompájában, hogy zseniális dallamvilágával betöltse a szoba mind a 36 köbméterét... Csak egy perc...
Néma csend... fájdalmas, néma csend...
Joe Satriani érzelemvilága és fantasztikus optimizmusa berreg, zúg, swípol és ad mindenféle különleges hangot, miközben a húrok a Satch Boogie-t zengik... Két percig tart az extázis...
Kövér, terpeszkedő csend... És a gondolat... Ezek a számok nem fognak szólni soha 3-4 percen át, nem lesznek záróakkordok, hiszen helyettük görberudak összetettt igénybevétele, franciakulcsok műhelyrajza, Fourier sorfejtés, meg anyagválasztás van. Az egyetemre pazarlom az életem... és bár ilyen esetekben kérdezte meg a dédimamám, hogy pazaaasz? de mégis az arca jut eszembe, ahogy kérdezi... És a válaszom igen, igen, pazarlok....
Pályát tévesztettem minden bizonnyal, sé soha nem fogok zeneakadémiára járni. Soha nem fogok gitáresteken zenélni, soha nem fogok kedvet adni gyermekeknek, hogy igen gitározzál, hiszen egyszer olyan gitáros lehetsz, mint én... Ha ez motiválna egy kisgyereket, akkor minden bizonnyal a rockzenész életnetnek csak az aranylövés részét kapná meg szegény...
Ilyen gondolatok között üldögélek, majd újból és újból riogat Xngwie, nevet ki Michael, és szán, értitek szán engem Joe... És Steve Vai...
És azt veszem észre, hogy ugyanaz a négy dallam megy... Evil Eye...For The Love Of God... Satch Boogie... No Boundaries...
És mindig észre kell vennem, hogy igen is vannak számomra határok, és azokat lassan kezdem elérni... Ezt nem tudom hányan érzitek át, de szörnyű. Higgyétek el, szörnyű.
Ilyenkor azonban teljesen tudat alatt a Kezem elkezdi fogni az E akkordot, és elkezdi játszani Satriani-tól a Chords Of Life-ot, és olyankor egy kicsit jobb lesz...
Ez naponta történik......
Ennek a számnak csak a hangulata érintett most meg, a szöveg nem számít, szal nem is rakom ide, a zenére figyeljetek
Motörhead - Another Perfect Day
Ez a cím. De a perfectet itt nem szó szerint kell érteni. Ez a hangulat teljesen eluralkodott rajtam. Itthonj ülök mostmár egykét hete, és ha valaki megkérdezi a telefonjban, hogy mit csinálok, azt kéne moindanom, hogy semmit. De mivel Péter és Gergő barátommal ennél sokkal jobb szavakat vezettünk be, ezért általában azt mondom, hogy "verem a ...." vagy "szörfözök" vagy "kallódok" vagy "témázgatok".
Aztr hittem erre soha nem lehet ráúnni, de most komolyan padlón vagyok már. Azt már meg sem említem, hogy egy bulit nem tudok összehozni, már sírtam róla eleget, meg ugye ez már alap. De ráadásul dolgozni sem tudok. Az egyik legiudegesítőbb dolog, amit valaha tapaasztaltam, az ember dolgozni akar és nem tud.
És nem tudja kihasználni az idejét sem, mert semmittevéssel tölti. És a barátai hátat fordítanak neki. Nem hiszem el, hogy akikkel együtt töltöttem az időm nagy részét az utóbbi 5-6 évben, azzal most nem jutok közös nevezőre, és nem jutok arra a bizonyos végre, ami nem jut eszembe kb egy hete.
Próbálok összehozni egy zenekart, de semmit nem haladok vele. Picit olyan érzésem van, mint amikor öt-hat éves koromban át akartam ásni a homokozóban ausztráliába. Csak egy álom, ami igazából csak a homokozóban velem játszó két kissrácot és engem érdekel, akik már 5-6 méterrel arébb mászókáznak, ők már teljesen elszigetelik magukat a dologtól, pedig egy két éve még ők is tervezték. Csak az idő segített nekik, segítet rájönni, hogy értelmetlen a próbálkozás. Körülbelül így érzem most magam, miközben teljesen komolyan AKAROK CSINÁLNI egy zenekart, és nem viccből, vagy mert mért ne, hanem szeretném csinálni. Egyszerűen fel sem fogom, hogy a gitározás, a zenekarozás, ami három évig teljesen meghatározták az életem, most ennyire háttérbe szorulnak.
Az egyetem sok dolgot ad az embernek. A legfontosabb a szabadság, a bulik, az ismerősök.
Lehet hogy mások nem így gondolkodnak, vagy másokkal nem így történik, de tőlem legalább ennyit el is vett. És most itt 0:30 perckor a gitárommal ülök az asuzalnál, és közben írok. Akárhányszor elkezdek játszani, mindig akad egy videó, amit meg kell néznem, egy szám, amit meg kell hallgatnom, egy barát, akovel valamit meg kell beszélnem, s az idő csak röpül...
Gitárt ragadok, és játszom. Játszom. Régi dallamok csendülnek fel, egy-egy vidám walzer, egy-egy blúzos téma, amit hőn szeretett Dunai Laci bácsi mutatott nekem a tananyag mellett. Aztán vadul a tempó, s Jimi Hendrix szelleme uralja az Aria-t. Aztán ahogy beljebb és beljebb kerülök a delejbe, egyre régebbi riffek zúgnak, Manson, Korn, Pantera... Aztán hirtelen a "Guitar Shredding" művészetének gyakorlásán kapom magam, és már a Slayer mérgezi a levegőt félelemmel, kétséggel, gyűlölettel.
Aztán csend. Hosszú csend, és megszólal Yngwie Malmsteen - Evil Eye című számának eleje. A suámban effektváltás is van, ami beziehungsweise egy modern dolog, hiszen nincs féléve multieffektem...
A hang elha, amikor a szám először átlépi a 200 bpm-et...
Néma csend... hosszú...
Aztán Michael Angelo No Boundaries-e szólal meg csaknem teljes pompájában, hogy zseniális dallamvilágával betöltse a szoba mind a 36 köbméterét... Csak egy perc...
Néma csend... fájdalmas, néma csend...
Joe Satriani érzelemvilága és fantasztikus optimizmusa berreg, zúg, swípol és ad mindenféle különleges hangot, miközben a húrok a Satch Boogie-t zengik... Két percig tart az extázis...
Kövér, terpeszkedő csend... És a gondolat... Ezek a számok nem fognak szólni soha 3-4 percen át, nem lesznek záróakkordok, hiszen helyettük görberudak összetettt igénybevétele, franciakulcsok műhelyrajza, Fourier sorfejtés, meg anyagválasztás van. Az egyetemre pazarlom az életem... és bár ilyen esetekben kérdezte meg a dédimamám, hogy pazaaasz? de mégis az arca jut eszembe, ahogy kérdezi... És a válaszom igen, igen, pazarlok....
Pályát tévesztettem minden bizonnyal, sé soha nem fogok zeneakadémiára járni. Soha nem fogok gitáresteken zenélni, soha nem fogok kedvet adni gyermekeknek, hogy igen gitározzál, hiszen egyszer olyan gitáros lehetsz, mint én... Ha ez motiválna egy kisgyereket, akkor minden bizonnyal a rockzenész életnetnek csak az aranylövés részét kapná meg szegény...
Ilyen gondolatok között üldögélek, majd újból és újból riogat Xngwie, nevet ki Michael, és szán, értitek szán engem Joe... És Steve Vai...
És azt veszem észre, hogy ugyanaz a négy dallam megy... Evil Eye...For The Love Of God... Satch Boogie... No Boundaries...
És mindig észre kell vennem, hogy igen is vannak számomra határok, és azokat lassan kezdem elérni... Ezt nem tudom hányan érzitek át, de szörnyű. Higgyétek el, szörnyű.
Ilyenkor azonban teljesen tudat alatt a Kezem elkezdi fogni az E akkordot, és elkezdi játszani Satriani-tól a Chords Of Life-ot, és olyankor egy kicsit jobb lesz...
Ez naponta történik......
Ennek a számnak csak a hangulata érintett most meg, a szöveg nem számít, szal nem is rakom ide, a zenére figyeljetek
Motörhead - Another Perfect Day
10 megjegyzés:
nagyon sokszor érzek ilyet, hogy nekem sincs keresnivalóm a csodálatos pszf-en, és úgy érzem, kifolyik a kezemből a tánc, amit igazán szeretnék... de sztem nem szabad feladni, egész 1. félévben csak sajnáltattam magam, hogy nem táncolok, aztán a sors elém dobott még egy lehetőséget, és éltem vele! ne add fel a gyakorlást, azért talán nem olyan nagy baj, hogy most egy ilyen helyen tanulunk, hátha egyszer nagyon kizsákmányolnak minket, és hasznunk lesz belőle... na mindegy... hagyjuk, mert nagyon utálom, ha belegondolok meg ha nem! én is sok régi barát iránt érzek ilyet, és pl. az is fos, hogy mikor valakik még mindig megtalálják a közös hangot, akkor meg keveset találkoznak, bár ez ránk is igaz, de remélem, változtatni akarunk rajta... na jó, biztos folytathatnám még, de lehet, hogy ennek sem volt értelme...
Szerintem tökre volt.
Én szeretem, amikor valaki elmondja, hogy ő is érez hasonlókat, ebből érzem, hogy nem superstition az egész amit beképzelek magamnak.
Ja és tökre kéne többet találkozni ősszel, meg így suli idő alatt.
csóxi, smaccantás, meg minden ilyenek:)
megdumáltál. beköltözök a kármánba. :D
én oda már írtam kommentet?
remélem, mert most megint elolvastam, és szomorú lettem, és most ide nem akarok.
viszont azt hallgatom, hogy swing-swing-swing from the tangles of my heart - IS crashed by a former love.
ma mé nem lehet mondani, h trollhammaren??
az is szar, ha ott veszel észre korlátokat, amiből egyszer meg akarsz élni. Kérdés, hogy azután hogy erre rájöttél, mennyire vagy elveszett...
Látod itt vagyok én, aki ilyen földigesett állal bámultam, hogy hogy tudsz gitározni, és szerintem ez bőven jobb mint amit én tudok, és valaha is tudni fogok. Itt folytatódik, hogy te még ezt IS tudod, én meg ezt SEM.
Aztán rá kell jönni, hogy abból kell gazdálkodnunk, amink van. Attól még lehetnek álmaink. Amiket nem szabad feladni. Lehet ez csak egy pillanatnyi megtorpanás, amit észrevettél, és valami külső segítség kell a továbblépéshez.
Avagy: Mi lenne ha minden álmunk azonnal megvalósulna? Előbb végig kell "szopol"-nunk az utat odáig a maga csapdáival.
Én pl nem tudok programozni. Tudom, hogy sose fogok még csak a közelébe se érni annak, hogy egy quicksorthoz hasonló szintű dolog még csak távolról is az eszembe jusson, mert egy gyakorlatias pöcs vagyok. De érdekel(t) valamilyen szinten. Jobban mint a méhecskék szaporodása, vagy az, hogy ki milyen betegségeket kaphat el, és ennek mi a latin neve.
Hova vettek fel?
BME VIK Mérnökinfó.
Nesze baze pofon.
Amúgy meg pont tegnap hallottam egy állítólagos Freud-tól származó elméletet, miszerint ha valaki ilyen agresszív pszihopata, akkor menjen el kórboncnoknak pl, mert egész nap vagdoshat, és kiélheti a munkájában "tudatalatti" (jobbesetben) vágyait. Ha nyugodtabb, akkor meg simán elmehet valami békésebb melóra, lásd juhász. (Bár nemtudom mennyi létjogosultsága van ennek a "modern" társadalomban)
Ezért félek én az Edittől...
egy csomó orvosis mindig szikével jár, és azzal fenyegetőzik... :S aggasztó! de azért szerencsére ismerek kivételt.
ó
és a legújabb bejegyzést még nem láttátok... bocs mindenkinek aki szívére veszi.
Amúgy az a baj bende, hogy te zseniális programozó vagy, és mégjobb leszel a BME-n, mert mutatnak fogásokat.
Lehet, hogy nekem is az kéne, hogy mutassanak fogásokat, nemtom...
Viszont a gitározás azért más mint a programozás, mert ebben igazi virtuóznak kell lenni, hogy valamire menj... Most nem fos fiúbandára gondolok, hanme gitárra, egy mérnökinfós meg sztem tök vidáman elél, legalábbis jobban mint egy gépész, mégha csak átlagos teljesítményt is nyújt...
sok a pontpontpont
Most idepofátlankodok! Csá! Én avval nem értek egyet, h "egy mérnökinfós meg sztem tök vidáman elél, legalábbis jobban mint egy gépész, mégha csak átlagos teljesítményt is nyújt...". Szerintem nem igaz, mert kurvasok mérnökinfós van, és nehéz állást találni (és egyre több lesz, asszem azon a szakon volt/szokott lenni az egyik legmagasabb túljelentkezés). Ha alkalmazzák, akkor biztos, h nagyon jól keres, meg minden, de ahhoz kiemelkedő teljesítmény kell. De vannak olyanok akik pl értenenk a webprogramozáshoz, lásd Jurki. A cégek inkább őket alkalmazzák, még ha nincs is róla papírjuk, mert elég csak havi 80-90ezret fizetni neki, hisz nincs ilyen irányú végztettsége, és így, akinek van papírja róla azt nem alkalmazzák, mert az nem dolgozik "szarér'-hugyér'". A gépészekről meg annyit, h aki elvégzi az egyetemet az - ha így marad a gépészek keresettsége - simán fog állást kapni 1000valahányszázas órabérrel + juttatásokkal. Ezt egy fejvadász ismerősöm mondta néhány hete. Most legalábbis így van. És legkeresettebbek a mechások, meg a géptervezők, de a járműgépészet is eléggé megy, meg igazából azt mondta, h nincs olyan, vagyis nem valószínű, h egy BME-s gépészdiplomával ne kapjál jó állást. (a mérnökinfót még nem kérdeztem tőle, de majd azt is megérdeklődöm, mert azt nem tőle hallottam)
Más. A gitározásban meg szerintem nem érted el a határaidat, legfeljebb lassabban megy. Ehhez mondjuk nem értek, csak azt tudom mondani, amit látok. Több haverom is zenél. Egyikük 34 év körüli asszem, kb 17-18 évesen kezdett, és nagyon jól gitározik. Zeneiskolába soha nem járt, magától tanult, emelett dobol is, persze azt is nagyon jól. Amikor próbáltak (ő a bandában dobolt) akkor néha a kezébe kapott egy gitárt, és elkezdett "egyszerűbb" Malmsteen számokat játszani. A többiek, akik kb veled egy szinten lehetnek gitártudásban, meg csak néztek, h "Miva'?" És ő még mindíg tanul újabb dolgokat. És ő azt mondja magáról, h soha nem volt különeges tehetsége a zenéhez... Amúgy meg nekem az a véleményem, h a zenében elegendő gyakorlással és kitartással eléggé ki lehet tolni a saját határaidat, ha van tehetséged. És szerinem neked van.
Pofátlankodás vége! (hagsúlyozom, h mindkét témában saját vélemény, és semmit nem tudok bizonyítani ;) )
Csövi!
Hát.
Az a helyzet, hogy a mérnökinfósok még mindig a legkeresettebbek (forrás:Pannon lapok társasága, pesti est) őket követik a villamosmérnökök, ésa csak utánuk a gépészek.
Ja és mérnökinfós hallgatókat webprogramozásra, illetve C++ programozásra 1500 forintos órabérrel keresnek.
A gitározással kapcsolatban meg igazad lehet, csak én ha mechatronikai mérnök leszek, nem lesz annyi időm gitározni mint annak a Medgyaszais tanárnak, ha róla van szó...
kösz azért h biztatsz
csöccsenet
Megjegyzés küldése