Pure

Egyre (hogy is fogalmazzak) letisztultabb lesz ez az oldal.

Ezt a mai bejegyzést kiváltképp különös okból írom, ez pedig nem más, mint az, hogy láttam, hogy már január óta nem írtam lófarkot sem.

De hát ezen ne múljék: lófarok!

Innentől aztán már megtettem a magam részét, a hátralévő részbe mindegy, hogy mit írok. Ami azonban a legfőbb gondolat mára, hogy nem a megszokás alapján kell dönteni. Nem szabad, hogy a döntéseinket a múlt eseményei befolyásolják.
Erre egyrészt marikanéni magyarázata is zseniális példa, mely szerint:
"Én már több mint kétmillió hamburgert megcsináltam életemben, és egyikből sem hagytam ki a húst, ezért lehetetlen, hogy ezekből kihagytam volna."
Hát erről most egy Duffcsy-s fej jut eszembe, amikor épp azt mondja, hogy alap, te hülye!
A másik példa amit felhoznék, pedig egy versből van, amit jóbarátom és lelki társam írt Szamszu'd Dín Muhammad Háfiz a 11. század környékén, s mely a következőképp hangzik (Nyilván nem hangzik egyébként, hiszen csak papírra, akarom mondani monitorra van vetve):

"Mint medrében a víz, sivatagban a szél:
Életemből egy nap megint a semmibe tér.
Két nap van, melynek gondja hozzám sose ér:
A nap, mely nem jött el s nap, mely véget ér."

A lényeg tehát, ami tegnap volt, és ami holnap lesz, az érdektelen, mert ma ma van. De ez nyilván nem a mai lázadó kölykök élj a mának szemlélete, hogy ne foglalkozz azzal, ami a jövőben lesz, meg hogy nem kell előretervezni meg minden ilyen hóbelebanc. Ennek a tulajdonképpeni lényege az, hogy amit már megtettem, azért nem bánkódok (No remorse!), amit pedig éppen most teszek, abban nem akadályoz meg az, hogy esetleg a jövőben megbánhatom.
És erre egyszerűen szükség van. Muszáj! Bizonyos dolgokat nagyon nehezen lehetne megragadni enélkül, főleg, ha alapvetően szerencsétlen embernek tartod magad, és valahogyan el kell kerülnöd azt, hogy meg kelljen magyaráznod magadnak, hogy miért van az, hogy "Na ezt meg ki a fasz látta előre?!" (ismét Duffcsy-é a pont), meg az a dolog, hogy ezek miért pont mindig veled történnek?
Erre azonban kifejezetten jó ez. Ami a valódi zsenialitását adja Szamszu'd-Dín Muhammad Háfiz költeményeinek, hogy nem alapvető életigazságokról szól. Ezek nem olyanok mint Petőfi verseinek egy-egy sora, mint például az, hogy "...habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr". Nem tudom, ez mennyire érthető így, de ha az is, azért kifejtem, hogy mire gondolok a félreértések elkerülése végett. Tehát: amikor az ember ezeket a Petőfi sorokat olvassa (legalábbis amikor először olvassa), akkor az fogalmazódik meg benne, hogy "Oh, Dear, ennek nagyon igaza van! Ez tényleg így van!". S bár valakinek ez az időpont tíz-tizenkét éves korában jön el, valaki gyermeteg lelkével (semmiképp sem pozitív értelemben:D) ezekre lehet, hogy csak húsz éves kora után jön rá, bőven azután, hogy hármas-négyes-ötös lett irodalomból középiskolában. Shame, de hát ez van. Félreértés ne essék, nagyon is szeretem Petőfit, s ezeket a sorokat olvasva manapság már nem fogalmazódik meg bennem semmi, csak egyszerűen feláll tőle a szőr a karomon, és mindenütt máshol, mintegy jelezve, hogy ez mekkora jó.
Na Háfiz nem ilyen. Az ő verseiben nagyon ritkák az ilyen életigazságok, hiszen a versei konkrét élethelyzeteket ábrázolnak. Ami viszont van, az annyira jó, hogy amikor három éve még csak az ötödik elolvasásnál tartottam, akkoriban a tablóképek hátuljára (amiket barátaimnak adtam) ezek az idézetek rendre rákerültek. Így amikor egy verseskötetét olvasod, és már a harmincadik 16-18 soros vers szól arról, hogy a bor az jó, és hiába mondanak mást, Allah is azt akarja, hogy igyak, akkor elgondolkodsz kicsit, hogy ezt miért értékelik ilyen sokra, vagy hogy éppen jó ez, meg szép, sőt igaz, de miért kellett ennyiszer leírnia? Na ilyenkor az ember nem érti Szamszu'd-Dín Muhammad Háfizt. De aztán valami furcsa ösztön mégis ráviszi, hogy kezdjen el olvasni belőle még egyszer, de valami miatt csak átolvassa újra azokat is, amiket már ismer. Így aztán mire egy-egy kötet végére ér, addigra akadnak olyan versek is, melyeket már legalább tízszer olvasott.
És ami döbbenet az egészben, hogy még ekkor sem tudod elképzelni, hogy miről beszél valójában, mert az összes verse , ami a borról szól mámoros állapotban született, hozzáigazítva az aktuális helyzethez. Gondolok itt arra, hogy éppen hol ivott, kivel ivott, miért ivott, mit ivott (hát ez azért mondjuk ritkán tér el a jól bevált vörösbortól:D), illetve kikkel találkozott aznap este. Megjelennek a gyönyörű török táncoslányok, akikbe mindbe beleszeret aznap este, ám egyiket sem kaphatja meg, és a kornak megfelelően talán soha nem is hall róluk többet. Ez a motívum egyébként az én esetemben is gyakran előfordul. (Mármint arra gondolok, hogy nagyon könnyen beleszeret lányokba, akiket nem is ismer, csak egy estén sokat szemezett vele, vagy éppen csak észrevétlenül bámult, mindezt azért, hogy soha többet ne is lássa. Ugyanez a kategória az a lány, akivel elbeszélgetsz egész éjjel, órákon keresztül nagyon jól elvagytok, de tudod, hogy tulajdonképpen ebből sem lesz semmi, maximum egy újabb barát, aki elsírhatja neked a bajait, ha már nincs kihez fordulnia.)
Megjelenik a vén bölcs, aki öregkorára barátkozott meg a borral, s hiányolja a fiatal éveiből ezt.
Lényeg a lényeg, amiről itt beszélek, hogy ezek a versek így önmagukban is jók, szépek, humorosak, de igazán akkor válnak érthetővé, és szerethetővé a 21. századi ember számára, amikor ez a többszörös olvasás meghozza a gyümölcsét, s a valóságban történt eseményről egy-egy sor jut eszébe, amit aztán utána órákig kereshet a könyvben, vagy ha szó szerint emlékszik rá, akkor google-ben. Mint például én ezt most, de lehet, hogy ezt nem is tízszer olvastam, hanem sokkal inkább ötvenszer vagy százszor.

Tehát így ennek a versszaknak a flesse ütött most meg elég rendesen. És bár az utolsó két sor elég általánosnak tűnik, addig az első két sor mögé valamit mindenki egyszerűen hozzágondol, de aztán jön az, hogy... Szóval amiről szólt ez a bejegyzés.

Szokásos mondásomat még ideraknám a végére, mindenki keresse ki a maga ingjét, aka kinek ingje, vegye magára.

búcsúsor:
Déli naptól drágakőnek színt s tüzet nem koldulok.

Csákós